Már hetek óta tervezek egy blogposztot Londonról. Arról, hogy mennyire eszméletlenül jó.
A közlekedés, a gyönyörű épületek, a programok, az üzletek, az akcentus, minden. Hogy mennyire hihetetlen úgy kilépni az utcára, hogy egyik oldalamon a Big Ben, másikon a London Eye feszít. Hogy mennyire eszméletlen volt az Olimpia, hogy minden Londonról szólt, ez a világ közepe és én ott lehettem. Hogy az emberek mennyire jól néznek ki, mennyire nyitottak, barátságosak. Hogy én ide akarok házasodni. Bárhol, bármikor képesek beszélgetést kezdeményezni egy vadidegennel, előítéletek nélkül. A 3 hét alatt nem találkoztam bunkó londonival. Furával természetesen igen, például volt egy szőrös vérfarkas stalkerünk, de ő sem volt paraszt. Jófejek, nyitottak, kedvesek, közvetlenek. Élvezik az életet, nem stresszelnek, akár esik, akár nem (többnyire azért esik), ők megvannak. Szeretik a turistákat, szeretnek ismerkedni, szeretnek élni. Nincs bennük az a jó magyar pesszimizmus és távolságtartás. Mások. De még a felhők és a mókusok is.
Ilyesmikről akartam írni, áradozni egy nagyot Londonról, az Olimpiáról, az ottani emberekről. Aztán megváltozott a véleményem és a hozzáállásom. De kezdjük kicsit előbbről.
