Békesség

Benyomom a fülhallgatót a füleimbe, maximumra állítom a hangerőt, belekortyolok a forró cappuccinómba és körülnézek a kávézóban: ismeretlen arcok, ismeretlen hangok, a hangos zenén áttörő párbeszédek. Az ablakon túl, az utcán zsúfoltság, dugóban álló buszok, rohanó emberek, állandó zsongás, állandó pörgés. Zúgás, fejetlenség, stressz, fáradtság. London.

A fejemben millió zakatoló gondolat. Sok kérdés, sok bizonytalanság, sok tennivaló - könnyű ilyenkor elveszni, elbátortalanodni, feladni, elmenekülni, engedni a káosznak, hogy eluralkodjon rajtad. De miért tennénk? Egy pillanatra megállok és hagyom, hogy átjárjon a békesség. Igen, a békesség. Nem számít, mi van körülöttem. Nem számít, mi van mögöttem, mi van előttem. Nem számít, hogy ismeretlen helyen vagyok, egy állandóan rohanó városban, messze a családomtól, a barátaimtól, mindentől, ami megszokott volt. Nem számít, hogy hetek óta nem volt körülöttem csend. Nem számít, hogy még bénázok a munkahelyen, hogy néha rossz felé indulok el az utcán. Nem számít, hogy valamikor hajnali fél 4-re érek haza, nem számít, hogy naponta többször elázok. Egyszerűen nem számítanak a körülmények. Sőt, a békesség ilyenkor nyilvánul meg igazán: zúghatnak a hullámok körülöttem, lehet akármekkora káosz, lehetek akármilyen helyzetben, összedőlhet minden - a békesség ezektől független. A békesség szilárd, megingathatatlan. A békesség a tudat, hogy jó kezekben vagyok, hogy nincs miért félnem. A tudat, hogy a jövőm reményteljes és akármi lesz, az a lehető legjobb lesz. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, a tudat, hogy céllal vagyok itt. A tudat, hogy nem kell aggódnom a holnapért, a tudat, hogy van kihez fordulnom, a tudat, hogy van kinek hálát adnom. A tudat, hogy a múlt már a múlté és a hibáim áldássá válnak. A tudat, hogy ha most vége lenne a világnak, jó helyen kötnék ki. A tudat, hogy nincs mit veszítenem - de rengeteg áldás van előttem, rengeteg kaland, még ha éppen nem is látom a következő lépést.

Ez a békesség emberfeletti, felemelő, megerősítő, reménnyel teli - világi dolgok nem tudják megadni, csak elvenni. Ez a békesség minden értelmet felülhalad. És csak kérni kell.

Hála, szálka és szeretet

Ez a blogposzt egy elég nagy flémnek a következménye. Miután megosztottam másokkal, hogy szomorú vagyok, amiért nem tarthatom meg a Note-ot és nem adják nekem a sok befektetett idő és energia után, azonnal jöttek a szebbnél szebb reakciók: hisztis vagyok, mindent megkapok és nekem ez nem elég, "egy mobilért sírok", milyen értékrendem van már, stb. Voltak szebbek is, hála Istennek azokat már nem tudtam elolvasni, de nem is áll szándékomban. Tudom, páran mondtátok, hogy nem érdemes ezekre komolyabban reagálni, de szerintem érdemes. Tényleg jogos azonnal egy 30 éves dolgozó férfival összehasonlítani az életemet és elhordani mindennek amiért helytelenül és önzően nyilvánultam meg egy mondatomban? Tényleg meg lehet ítélni valakit egy bizonyos hibája alapján?

Férfiak

Egy barátnőmnek abortusza volt. Talán meglepő, de nem sokkoltam le a hírtől, inkább csak féltettem őt, hiszen el sem tudom képzelni - még így se, hogy elmesélte -, hogy milyen fájdalmakon mehetett keresztül. Ami viszont nagyon ledöbbentett és szíven ütött, az ez a mondat volt: 

"A barátomnak csak egy szavába került volna és megtartom a gyereket."

Egy szavába.