Hála, szálka és szeretet

Ez a blogposzt egy elég nagy flémnek a következménye. Miután megosztottam másokkal, hogy szomorú vagyok, amiért nem tarthatom meg a Note-ot és nem adják nekem a sok befektetett idő és energia után, azonnal jöttek a szebbnél szebb reakciók: hisztis vagyok, mindent megkapok és nekem ez nem elég, "egy mobilért sírok", milyen értékrendem van már, stb. Voltak szebbek is, hála Istennek azokat már nem tudtam elolvasni, de nem is áll szándékomban. Tudom, páran mondtátok, hogy nem érdemes ezekre komolyabban reagálni, de szerintem érdemes. Tényleg jogos azonnal egy 30 éves dolgozó férfival összehasonlítani az életemet és elhordani mindennek amiért helytelenül és önzően nyilvánultam meg egy mondatomban? Tényleg meg lehet ítélni valakit egy bizonyos hibája alapján?

Hisztiztem, igen, jogtalanul, hiszen tényleg hihetetlenül áldott vagyok. Minek sírok még egy telefon után? Másoknak még ételre is alig telik. Tanultam belőle és kellett ez az arcon ütés, hogy kicsit megálljak és hálát adjak sokadszorra azokért a dolgokért, amiket eddig kaptam. Jönnek sorra a lehetőségeim és én ezeket megragadom, küzdök értük, ha egy célt tűzök ki magam elé, akkor annak elérése érdekében nem kímélek energiát és időt. Az elmúlt hónapokban megszámlálhatatlan átalvatlan éjszakám volta gép előtt ülve, a hajamat tépve, vagy éppen hajnali 5-kor Barcelonában a hotelszobámban készülve az aznapi megmérettetésekre 3 óra alvás után. Ezeket csak azért írom, hogy tudjátok: tudom milyen keményen dolgozni bizonyos dolgokért. Az már más téma, hogy a munka nagy részét élveztem és élvezem, még hullafáradtan is - ez is nagy áldás, keveseknek adatik meg, hogy olyan munkát végezhessenek, amit élveznek. Itt belemehetnék részletesen abba a témába is, hogy ha valaki nem élvezi a munkáját, akkor az nem a legjobb helyen van, küzdenünk kell a céljainkért. És tudom, rengetegen dolgoznak hihetetlen sokat a családjukért, vagy azért, hogy vehessenek maguknak egy Macbook-ot. Különböző célok, értékrendek - és rengeteg munka. Tisztelem ezeket az embereket és remélem nekem is lesz egyszer egy rendes munkám, amiért a teljesítményem alapján saját fizetést kapok. De jelenleg ezek a lehetőségek kerültek elém, tudom, nem véletlenül, és nem is hagyom ezeket elúszni, azt hiszem ez még nem hiba.

"Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon." 

Luk12:48

Nekem ez mégsem elég? Meg kell tanulnom nekem is minden apró dolgot értékelni és minden alkalommal amikor hálát adok, újra és újra rádöbbenek, hogy mennyire jó érzés a hála. Meg kell elégednem azzal, amim van, főleg, ha az jóval több annál, amit pár hónappal ezelőtt el tudtam volna képzelni. Meg kell tanulnom akkor is hálásnak lenni, amikor éppen nem jönnek ilyen lehetőségek. Meg kell tanulnom hálát adni akkor is, amikor nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy terveztem. Meg kell tanulnom értékelni, ha van pénzem új ruhákat venni, vagy ha megengedhetem magamnak a luxust, hogy beüljek egy kávéra a Starbucksba. Meg kell tanulnom abbahagyni a panaszkodást pitiáner dolgok miatt, amik ráadásul másoknak talán soha nem is fognak megadatni. Meg kell tanulnom nem magammal és az apró kis problémáimmal törődni, hanem másokkal, hiszen nekem már van célom, van értékrendem (még ha ez sokszor nem is látszik), van akiben bízhatok és tudom, hogy hol vagyok jó helyen. Meg kell tanulnom levenni a szememet magamról és másokat szolgálni, meglátni mások értékeit és szükségeit. Meg kell tanulnom adni és önzetlennek lenni. De azt hiszem ez mind nem most fog teljesülni - már születésem óta formálódok, néha jó, néha rossz irányba, de a helyes útra (eddig) mindig visszatérve. Nem könnyű, de megéri, nincsen jobb dolog feladni a saját életünket, biztos kezekbe és alázattal, szeretettel élni.

“Nem bolond az az ember, aki odaadja azt, amit nem tarthat meg, hogy megnyerje vele azt, amit nem veszíthet el.” 

Jim Elliot

Soha nem leszek tökéletes, ez a mai kiakadós twittemen is látszik. De felmerül bennem a kérdés ezek után, hogy komolyan ez alapján kell megítélni másokat? Az online világon keresztül, pár szó alapján? Tényleg ez alapján kell felállítani mások értékrendjét? Annyira tipikus a világban, hogy ha valami jó dolgot tesz valaki, annak nincs olyan nagy hangja, de ha valaki hibázik, az halál fia. Akár a sztárokat, politikusokat nézzük, azonnal szembesülhetünk ezekkel a reakciókkal. A hírekben is csak a rossz dolgokról van szó, a bulvárlapok címlapján is csak az van, hogy ki milyen hibát követett el és milyen rossz ember. Az emberek imádják a rémhíreket és imádnak csámcsogni mások bukásain. Komolyan ennyire el vagyunk tévedve és deformálódva? Komolyan ilyen a világban élünk, hogy a jókat nem tudjuk értékelni, a rosszra meg azonnal ugrunk és elefántot csinálunk belőle?

SENKI nem tökéletes. Én is minden nap megküzdök a hibáimmal, a rossz szokásaimmal, az irigységemmel, a beképzeltségemmel, az önzőségemmel és még sorolhatnám bőven, méghozzá azzal a tudattal, hogy ezen a földön soha nem leszek tökéletes. Ha hibázok, a visszajelzés jogos. Kell, hogy valaki szembesítsen minket a hibáinkkal - akár alpári, akár segítőkész hangnemben. Ezekre pedig meg kell tanulnunk helyesen reagálni, önkritikusan, szeretettel.

Viszont tényleg van jogunk ítélkezni mások fölött? 

Van jogunk állítani, hogy amiért ezt meg azt mondta valaki, akkor ilyen meg olyan az értékrendje? 

Ítélkezhet egy tökéletlen ember egy tökéletlen ember fölött? 

Hogyan vehetnénk ki mások szeméből a szálkát, amikor a mienkben még ott van a gerenda? 

Ha valaki ítélkezik valaki fölött, akkor az tulajdonképpen kit jellemez? 

Ha valaki nem szeretettel reagál valakinek a hibájára, akkor az vajon kit minősít?

Nem azt mondom, hogy ne szóljunk, ha valaki hibázik. Csak vigyázzunk, hogyan tesszük. Ha nem a szeretet indít minket erre, akkor nem helyénvaló. Közhelyesnek hangzik, de így van. Ha szeretet nincs az emberben, akkor semmit nem ér. Gondoljunk csak bele: hogyan veszünk ki egy szálkát más szeméből? Gyorsan, durván, szitkozódva, káromkodva, halálosan megsebesítve a másikat? Nem. Finoman, óvatosan, odafigyeléssel, tudatosan, főleg, ha olyasvalakiről van szó, akiben nem akarunk kárt tenni. És most nem másokat akarok hibáztatni, nem akarom elhárítani magamról a vádakat a hisztis megnyilvánulásom miatt - nekem is meg kell ezeket mind tanulnom. A világ nem rólunk szól. Nem rólam és nem rólad.

Valóban, az értékrend látszik valakinek a megnyilvánulásain, de nem mindegy, hogy csak a rossz, csak a jó, vagy minden megnyilvánulást veszünk figyelembe. A mi döntésünk, hogy hagyjuk, hogy a világ mocska befolyásoljon minket és a világ szemével nézzük a dolgokat. A mi döntésünk, hogy hogyan reagálunk dolgokra - szeretettel, vagy nem. A mi döntésünk, hogy milyen értékrendet követünk. A mi döntésünk, hogy hagyjuk, hogy a mocskos szavak legyőzzenek minket vagy kiállunk az igazunkért és az értékrendünkért. A mi döntésünk az is, hogy mit fogadunk meg - egy tökéletlen ember tanácsát vagy A tökéletes útmutatást.

Szabad akaratunk van és a hibáinkat senkire és semmire nem foghatjuk, de a döntés a változtatásra mindig előttünk áll. Elítélni pedig csak akkor lehet jogosan másokat, ha feddhetetlenek vagyunk - különben a végén a saját hibáinkkal kell szembenéznünk. 

Tulajdonképpen csak egy dolog minősít minket: szeretetből szólunk és cselekszünk, vagy nem?

"...és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.  És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik."

1Kor13:2-8