London? No. I prefer Hungary.

Már hetek óta tervezek egy blogposztot Londonról. Arról, hogy mennyire eszméletlenül jó.
A közlekedés, a gyönyörű épületek, a programok, az üzletek, az akcentus, minden. Hogy mennyire hihetetlen úgy kilépni az utcára, hogy egyik oldalamon a Big Ben, másikon a London Eye feszít. Hogy mennyire eszméletlen volt az Olimpia, hogy minden Londonról szólt, ez a világ közepe és én ott lehettem. Hogy az emberek mennyire jól néznek ki, mennyire nyitottak, barátságosak. Hogy én ide akarok házasodni. Bárhol, bármikor képesek beszélgetést kezdeményezni egy vadidegennel, előítéletek nélkül. A 3 hét alatt nem találkoztam bunkó londonival. Furával természetesen igen, például volt egy szőrös vérfarkas stalkerünk, de ő sem volt paraszt. Jófejek, nyitottak, kedvesek, közvetlenek. Élvezik az életet, nem stresszelnek, akár esik, akár nem (többnyire azért esik), ők megvannak. Szeretik a turistákat, szeretnek ismerkedni, szeretnek élni. Nincs bennük az a jó magyar pesszimizmus és távolságtartás. Mások. De még a felhők és a mókusok is.
Ilyesmikről akartam írni, áradozni egy nagyot Londonról, az Olimpiáról, az ottani emberekről. Aztán megváltozott a véleményem és a hozzáállásom. De kezdjük kicsit előbbről.




2012. július 31. Wibledon. Andy Murray, az angolok büszkesége a pályán, az egész aréna nemzeti színekben. Feszült csend az adogatásoknál, üdvrivalgás minden szerzett pontnál, minden megnyert játéknál. Természetesen azért Jarkko Nieminent is megtapsolják udvariasan, de hát mégiscsak Andy az ünnepelt hős, neki szurkolnak. Élveztem. Izgalmas meccshangulat, fantasztikus, különleges légkör, szép meccs.
De valami hiányzott.

2012. augusztus 8. Olimpiai Falu, Kosárlabda Aréna Magyarország vs Izland. Már az odavezető úton lepacsiztam pár magyarral, jó volt végre látni a színeinket, jó volt hallani a hangunkat. Izgatott voltam. Egy bácsi azonnal rám nyomott egy kalocsai mintás kitűzőt, hogy na, lássák, hogy én is magyar vagyok. Sosem láttuk egymást azokkal a magyarokkal, de egy-egy összenézésből már tudtuk: akármi történik majd a pályán, együtt fogunk kitartani a csapatunkért. Nem tudtuk, mi lesz, de már a stadionba is büszkén sétáltam be, büszkén néztem a külföldi barátaimra, hogy igen, ezek a hangos szurkolók is magyarok, hozzájuk tartozom.
Aztán kezdődött a meccs. Onnantól nem volt megállás. Tulajdonképpen nem volt sok magyar. A hatalmas aréna 2 felén talán 2-2 maroknyi, meg néhány szétszórva. De többnek hangzott. Túlharsogtuk a stadionnyi izlandi szurkolót. Üvöltöttünk, énekeltünk, akár gól volt, akár nem. Ha védekezni kellett, azért kiabáltunk felállva. Ha vezetésre álltunk, azért. Ha Nándi védett egy nagyot, azért. Ha gólt kaptunk, azért. Persze, az izlandiak is virultak ám minden góluknál. Biztos közben is izgultak, szurkoltak, csak hát na, nem hallottuk. De az más volt. Egymás mellett ültek, sokan voltak, szurkoltak - de valahogy nem EGYÜTT. Ők eljöttek ide megnézni egy meccsüket, őrjöngtek ha gól volt, de semmi több.
Mi viszont ÖSSZETARTOTTUNK. Már az odavezető úton. Aztán ott is. Egy-egy összenézés, egy-egy ölelés, a közös kántálás, szurkolás és tapsolás. A csapatért voltunk ott, jóban-rosszban, együtt. És nem, nem azért, mert idegenben játszottunk. És azért sem, mert Az Olimpiáról volt szó. Aki volt már bármilyen válogatott meccsen akár itthon, akár máshol, akkor az tudja, mire gondolok. Miden magyar embernek legalább egyszer kötelezővé tennék egy válogatott meccset, ezt tapasztalni kell. Egy hanggal, egy akarattal adjuk a tudtára mindenki másnak, hogy magyarok vagyunk, ráadásul büszkék és ebből nem engedünk.
Nem tudom, hogy a történelmünkből, a természetünkből, a válságból vagy mindezen körülmény keresztezéséből kifolyólag vagyunk olyanok, amilyenek, de az biztos, hogy összetartunk. Itthon, idegenben, a lelátón, a pályán, az életben, akkor is, ha vesztésre állunk. Mi együtt küzdünk. A sportolóink értünk, mi a sportolóinkért. Együtt.

Ez hiányzott nekem Londonból. Igaz, talán nem ismerem annyira a kultúrát és a népet, hogy bármit is írjak róluk, főleg nem az összetartás kérdésében, de mégis, magunkat ismerem annyira és 3 hét elég volt arra, hogy biztosan állíthassam, más volt. Külön-külön csodálatos emberek. De együtt mi jobbak vagyunk.

Büszke vagyok arra, hogy magyar lehetek.

Andy Murray, Wimbledon

A magyar csapat.

xxx Lídia