A wc, az iPhone és Dan Smith története

Még csak alig kezdődött el a nap, de már elegem volt. Idegesen néztem körül a tömött Apple Storeban. Mindenfelé kék pólós, jóképű emberkék szaladgáltak neveket kiabálva, persze nem az enyémet, én csak áldogáljak még egy kicsit, mintha nem lenne jobb dolgom. Előző nap még virult a fejem, hogy mára sikerült időpontot kapnom és erre fel naivan azt is gondoltam, hogy időben sorra kerülök majd, mert hát ez az epöl. De nem. Fél óra múlva munkában kell lennem, haver, nem késhetek, jöjjön már ide valaki!

Átfutott a fejemen egy pár órával ezelőtti nyugis pillanat, ahogy az ágyamon ülve, a forró kávémat szorongatva imádkoztam: "Istenem, nem baj, ha nem tudják megjavítani a vécébe ejtett telefonomat és fizetnem kell érte (megint), de kérlek azért áldd meg ezt a napot, legyek jókor, jó helyen, jó emberekkel. A te időzítésed szerint történjenek a dolgok!"

Istenem, hát nem hallgattál meg? Vagy ez a Te tökéletes időzítésed?! Ezt Te sem gondolhattad komolyan.

Igyekeztem szúrós szemmel szuggerálni a kék pólós alkalmazottakat, míg végül az egyik szépszemű végre az én nevemet kiáltotta. Zsír. Ugye elázott, kérdezi, mindjárt lecsekkolják mennyire para, várjak míg visszajön. Hát jó. Várjak. Ezt csinálom fél órája, nyilván nem vagyok ideges, de hát mit lehet tenni? Várok, kattogok, nézem az órát. 20 perc múlva az étteremben kell lennem. Nagyon ajánlom, hogy siessenek, különben beperelem az egész pereputtyot és visszaváltok Samura. Míg a gonosz terveimet szövögetem, a srác visszajön, totálkár, közli. Ennyi meg annyi font, mondom oké, és valahogy tényleg nem érzem a súlyát, mintha így kellett volna történnie, szépen kifizetem, majd zsebrevágom az új kütyüt és egy mosolyt magamra erőltetve elköszönök a kedves szépfiútól és belevetem magam az oxford streeti tömegbe.

Rohanás, mindig a rohanás. Még talán pont odaérek. Csak ez a tömeg ne lenne, megőrülök. Piros lámpa, tolongó emberek, valakit mindjárt megütök. Istenem, miért?! Kajak azt szeretnéd, hogy elkéssek a munkából? Ez minden, csak nem tökéletes időzítés, köszi.

Nagy nehezen átverekedem magam az út túloldalára és elindulok az Oxford Streeten. Hirtelen megtorpanok. Ez nem lehet, ilyen nincs. Egy szemüveges, kócos srác jön velem szemben, mintha csak egyenesen hozzám akarna odajönni. Lefagyok és akaratlanul kicsúszik a számon: DAN! Hirtelen millió gondolat cikázik a fejemben. Dan. Bastille. Itt. Most. Engem néz. Hát nyilván, mert megszólítottam. Te jó ég, ez ő. Mosolyra húzódik a szája, bemutatkozunk egymásnak, én szeretem, mondom, és örülnék egy közös képnek. Ugyanebben a pillanatban feltűnik egy munkatársam, mondani se kell neki, már készíti is a fotót. Én megköszönöm, Dan magához szorít, szép napot kíván és elköszön, én meg majdnem elsírom magam. Ilyen nincs, nem hiszem el, hogy ez velem történik. Az előbb megölelt a kedvenc énekesem. Oké, persze, ő is csak egy ember, de mégis van abban valami nagyon különleges, amikor megismered személyesen azt az embert, akinek a számait rongyosra hallgattad, akinek a számai szebbé teszik a napjaidat, akire felnézel, akiért totál odavagy. És megtörtént. Megőrültem, sikítozni tudnék, ugrálni, nem hiszem el! Mikor lettem én ekkora fangörl? Hirtelen elfelejtem az előbbi eseményeket, nem érdekel a tömeg, nem érdekel, hogy nincs pénzem, nem érdekel semmi, nem számítanak. Random belefutok a kedvenc énekesembe London közepén, hogy lehetek ekkora mázlista?!

Hirtelen valami halkan megszólít belülről: Random? Mázlista? Nem. Hát nem látod? Tökéletes az időzítésem. Tökéletes, másodpercre pontosan. Szeretlek. A Fiamat adtam érted, hát miért ne áldanálak meg, miért ne adnék meg minden mást is, miért ne váltsam valóra a szíved apró kis kívánságait? Most méginkább sírhatnékom van. Valóban. Ha valami apróság máshogy történt volna, ez nem történt volna meg. Ha nem esik a telefonom a vécébe, ha nem mára kapok időpontot, ha nem váratnak meg Apple-ék, ha nem vált pirosra a lámpa, ha nem megyek át pont annál a zebránál a másik oldalra, ha nem nézem idegesen az előttem vánszorgó embereket, ha nem lassít le a kedves tömeg, akkor ez az apró, de nekem mégis hihetetlen élmény kimarad az életemből. Tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ez egy ajándék Istentől. Valahogy olyan szép az összkép: vehetek én magamnak telefont, bele is ejthetem a vécébe és vehetek másikat, tök jó meg minden, de vannak dolgok, amik - akármilyen közhelyesen is hangzik - megfizethetetlenek. Isten áldásai is ilyenek. Az egy dolog, hogy betölti a szükségeimet, de ezen felül még el is halmoz ajándékokkal - olyan ajéndékokkal, amik többet érnek holmi telefonoknál, olyan ajándékokkal, amikre titkon (vagy nem titkon) vágysz, amik életre szóló emlékekké válnak. Mint ez. Ahogy levakarhatatlan mosollyal sétálok tovább, a szívem megtelik hálával. Azt hiszem örömmel halásztam volna ki a telefont a vízből, örömmel vártam volna az Apple Storeban, hogy sorra kerüljek, örömmel szlalomoztam volna a tömegben, örömmel vártam volna a pirosnál, ha tudtam volna, hogy ezek is a szépen kivitelezett terv részei, hogy ezek is részei az áldásokhoz vezető útnak. Hát most már tudom, szép lecke volt.

És még munkába is időben beértem. Szeretem Istent, nem kicsit!

xxx Lídia

Békesség

Benyomom a fülhallgatót a füleimbe, maximumra állítom a hangerőt, belekortyolok a forró cappuccinómba és körülnézek a kávézóban: ismeretlen arcok, ismeretlen hangok, a hangos zenén áttörő párbeszédek. Az ablakon túl, az utcán zsúfoltság, dugóban álló buszok, rohanó emberek, állandó zsongás, állandó pörgés. Zúgás, fejetlenség, stressz, fáradtság. London.

A fejemben millió zakatoló gondolat. Sok kérdés, sok bizonytalanság, sok tennivaló - könnyű ilyenkor elveszni, elbátortalanodni, feladni, elmenekülni, engedni a káosznak, hogy eluralkodjon rajtad. De miért tennénk? Egy pillanatra megállok és hagyom, hogy átjárjon a békesség. Igen, a békesség. Nem számít, mi van körülöttem. Nem számít, mi van mögöttem, mi van előttem. Nem számít, hogy ismeretlen helyen vagyok, egy állandóan rohanó városban, messze a családomtól, a barátaimtól, mindentől, ami megszokott volt. Nem számít, hogy hetek óta nem volt körülöttem csend. Nem számít, hogy még bénázok a munkahelyen, hogy néha rossz felé indulok el az utcán. Nem számít, hogy valamikor hajnali fél 4-re érek haza, nem számít, hogy naponta többször elázok. Egyszerűen nem számítanak a körülmények. Sőt, a békesség ilyenkor nyilvánul meg igazán: zúghatnak a hullámok körülöttem, lehet akármekkora káosz, lehetek akármilyen helyzetben, összedőlhet minden - a békesség ezektől független. A békesség szilárd, megingathatatlan. A békesség a tudat, hogy jó kezekben vagyok, hogy nincs miért félnem. A tudat, hogy a jövőm reményteljes és akármi lesz, az a lehető legjobb lesz. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, a tudat, hogy céllal vagyok itt. A tudat, hogy nem kell aggódnom a holnapért, a tudat, hogy van kihez fordulnom, a tudat, hogy van kinek hálát adnom. A tudat, hogy a múlt már a múlté és a hibáim áldássá válnak. A tudat, hogy ha most vége lenne a világnak, jó helyen kötnék ki. A tudat, hogy nincs mit veszítenem - de rengeteg áldás van előttem, rengeteg kaland, még ha éppen nem is látom a következő lépést.

Ez a békesség emberfeletti, felemelő, megerősítő, reménnyel teli - világi dolgok nem tudják megadni, csak elvenni. Ez a békesség minden értelmet felülhalad. És csak kérni kell.

5 éve

2008.2.11.

Ezen a napon megváltozott az életem. Döntöttem. Nem láttam más értelmét az életnek, a kérdéseimre válaszokat kaptam. Nem, nem volt semmi nagy lelki válság, nem voltam bajban, nem támasz kellett, nem volt sírás, nem volt semmi tűzijáték. Csak egy egyszerű, józan döntés a szobámban ülve, egy rövid kis ima. De tudtam, hogy onnantól fogva gyökeresen meg fog változni az életem. Célja lesz. Értelme.

Változni kezdtem. Kezdtek leomlani a falak, amiket az évek során jó magasra építettem, főleg a családom és saját magam közé. Egyik napról a másikra teljesen leszoktam az állandó (!) káromkodásról. Megtanultam, hogy a barátaim sosem fogják betölteni azt az űrt a szívemben, amit világi dolgok nem tudnak. Azt az űrt, amit szinte minden este éreztem előtte. Azt az űrt, amitől álomba sírtam magam sok-sok éven át, nem értve, hogy hiszen én imádok élni, népszerű vagyok, okos, mindenem megvan és mégis hiányzik valami, mégis kegyetlenül vágyok valamire. Azóta sem éreztem ezt az űrt, azóta sosem zokogtam a zuhany alatt kegyetlenül, fájdalmasan vágyódva valami ismeretlenre, valami másra, ami betölti ezt. Nem, akkor sem, amikor olyan távol kerültem Istentől, hogy bárki azt gondolta volna, hogy nincs visszaút. Attól a naptól kezdve teljes voltam. Kapcsolatba kerültem azzal, aki teremtett, azzal, aki alkotott és akinek terve van velem.

Azóta is csodákat élek át, azóta is változok. Meghallgatott imák, meggyógyított életek, sok-sok megbocsátás, jó döntések, eszméletlen lehetőségek, csodálatos emberek, rengeteg tanulság, új tapasztalatok, kalandok minden nap, megszámlálhatatlan hálás pillanat vesz körül évek óta. Persze volt, hogy fel akartam adni, visszafordulni, felejteni, eldobni mindent magamtól. Milliószor választottam a rossz utat, milliószor hagytam, hogy a régi énem felülkerekedjen és menjek a világ "értékei" után. Milliószor estem bele a hibába, hogy másoknak akartam megfelelni, milliószor hitettem el magammal, hogy boldogabb leszek, ha kompromisszumokat kötök a világgal. Milliószor estem el, milliószor fordítottam hátat Istennek - de ő sosem hagyott magamra. Soha nem adta fel. Soha, egy pillanatra sem. Akármit tettem, akárhol voltam, akármit mondtam, akármit gondoltam, Ő ugyanúgy szeretett, ugyanúgy várt vissza. Akárhányszor elestem, ott volt. Akárhányszor felkeltem, ő fogta a kezeimet. Sőt, minden egyes hibámat áldássá formálja. Azt is nehéz felfogni, hogy már évezredek óta megbocsátott mindenért és kifizette helyettem az árát a bűneimnek, de hogy még helyre is hozza a hibáimat, hogy még a javamra is fordítson mindent, amit elcsesztem? Hozzá kellene szoknom, de nem tudok, állandóan ledöbbenek ezen a hihetetlen kegyelmen...

Akármi is van mögöttem, még ha az elmúlt 5 év nagy részében nem is voltam példa, még ha az utam nagy részét a szélesen tettem meg, a világban, még ha nem hívők között is züllöttnek számítottam, sőt, még ha a jövőben is sokszor így lesz, még ha sokszor el fogom még követni ugyanazokat a hibákat, akkor is biztos vagyok abban, hogy Istennek terve van velem. Hogy van egy elhívásom. És mégis mi? Az, hogy bátorítsak. Hogy inspiráljak. Hogy megváltoztassam a világot a szavaim által, a tapasztalataim által, az által, amiket kaptam. Legyen az tehetség, személyiség, egy egyszerű ötlet, múlt, jelen, jövő, tapasztalatok, bármi. Mindenem, amim van, azt másoknak akarom adni, mert nekem már nincs rájuk szükségem - biztos helyem van a mennyben. Nincs mit veszítenem. Be akarom tölteni az elhívásomat, meg akarom változtatni a világot. És meg is fogom.

Csatlakozol?

A hit

Azt hiszem sosem tudok eleget írni a hitről. Egyszerűen nem tudom hangsúlyozni, hogy ez nem valami vallásos dolog, nem csak a keresztényeknél működik. Persze, nyilván abban van a legnagyobb erő, de ebbe most ne menjünk bele - a lényeg, hogy a hit önmagában is megállja a helyét. Ez valami olyan természetfeletti dolog, ami a mindennapjaink része, amiben egy olyan erő van, aminek haszálatával 180 fokban megfordíthatjuk az életünket - rossz irányba is. Ez egy olyan dolog, egy olyan ajándék, amit tudat alatt is használunk a mindennapokban. Mekkora ereje lenne, ha tudatosan tennénk és méltó dolgok felé fordítanánk?

Na de mi is ez? Mi a hit? "A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." Valami olyanban való meggyőződés, aminek talán jele sincs, amit nem látsz. És ismét hangsúlyozom hogy nem, itt nem csak Istenről van szó. Lehet szó tanulmányokról, álmokról, célokról, tulajdonságokról... Bármiről. Bármiről, ami szeretnéd, hogy látható legyen, hogy megtörténjen.

Hatalmas ereje van a hitnek, elég, ha csak körülnézünk: a magabiztos, céltudatos emberek elérik, amit akarnak, elérik az álmaikat, céljaikat, meglátják és kihasználják a lehetőségeiket. És akik önbizalomhiányosak, akik nem mernek nagyot álmodni, akik félnek a változástól, akik nem mernek lépni, akik nem tudják elhinni, hogy vihetik valamire? Azok egy helyben toporognak. Lehet, hogy sok mindent akarnak, vannak céljaik, de egyszerűen nem tudnak hittel hozzáállni. Pedig hittel gyógyulnak meg emberek halálos betegségekből, hittel döntenek világrekordokat a sportolók, hittel építenek sikeres vállalkozásokat üzletemberek, hittel hoznak helyre kapcsolatokat barátok, családtagok. Mind-mind olyan dolog, ami nulláról indul, aminek eleinte semmi jele sincs, sőt, sokat mondanák, hogy "áh, nincs rá esély", minden körülmény az ellentettjét mutatja. De itt jön a hit. A valódi hit. Minden körülmény ellenére azt mondani, hogy "sikerülni fog", elhinni azt, amit nem látni. Elhinni a láthatatlant.

De honnan lehet tudni, hogy igazán hiszel? A hit nem működik cselekedetek nélkül. Ha nincs alátámasztva, ha nem fejezed ki, ha nem bizonyítod, akkor nem is hiszel igazán, akkor még mindig van benned valami félelem. Egy jó kép, ami illusztrálja: egy híd van előtted. Hiszed, hogy nem szakad le alattad. De ha nem lépsz rá, ha nem mersz rálépni, akkor nem is hiszed igazán, ugye? Akkor valódi a hited, ha felemeled a lábadat és rálépsz. Átsétálsz rajta.

A hit egy döntés, ami cselekedeteket vonz maga után. Ha hiszed, hogy be tudsz kerülni arra az egyetemre, jelentkezz, tanulj, készülj, bizonyíts! Ha hiszed, hogy le tudsz fogyni, bár semmi jelét nem látod egyelőre, akkor indulj el, kezdj el mozogni! Ha hiszed, hogy rekordot tudsz dönteni, akkor eddz, majd startolj! Ha hiszed, hogy meg tudsz változni, pedig minden az ellenkezőjét mutatja, akkor dönts, kezdj el másképp viselkedni, kezdj el figyelni magadra!

A Biblia azt írja, hogy ha csak mustármagnyi hitünk lenne, akkor hegyeket mozdíthatnánk vele. Akkor mennyire kellene megerőltetni magunkat, hogy csak egy icipicit is tudjunk hinni olyanokban, amikben érdemes és milyen következményekkel járna?

xxx Lídia

A Dal - Igazi Hungarikum!

Itt ülök a tévé előtt és nem jutok szóhoz. Éppenhogy sikerült feldolgozni Csiszár Jenő állára csúszott hipszter bajuszt, a zsűri felhozatalt és Novodomszky Éva rózsaszín ruháját, máris érkeztek a felolvasott bemutatkozó szövegek, az ismeretlen wannabe celebek, a vibráló hátterek, a megmagyarázhatatlan ruhák, az internesönel popslágereket imitáló dalok... Jó pár szám alatt az jutott eszembe, hogy biztos ilyen hatása lehet az extasynak - káosz, indokolatlan fények, indokolatlan hangok, indokolatlan arcok. De ezek közül egyik sem az, amiről most írni támadt kedvem, hiszen tulajdonképpen még vicces is tud lenni, na meg úgyis édesmindegy ki jut tovább, hiszen minket minden ország utál. Vannak itt nagyobb bajok is.
 
Komolyan egy olyan országban élünk, ahol a popszakmai kapcsolatok fontosabbak, mint az őszinte kritikák? Ahol nem mondanak negatívumokat, mert akkor sértődés van? Ahol a képernyőn próbálják fenntartani a látszatot, hogy itt minden rendben, hogy mindenki tehetséges, hogy zeneileg felérünk a világszínvonalhoz? Ahol próbálunk beállni a sorba, próbálunk minél inkább hasonlítani mindenhez, ami menő, ami amerikai? Ahol megfojtják a képernyőn az eredetiséget? Ahol ahelyett, hogy valami értéket, valami saját értéket próbálnánk kivinni a világ elé, inkább próbáljuk bebizonyítani, hogy nekünk is megy a dábsztepp, hogy nekünk is van hipszter szemüvegünk, hogy mi is tudunk coelhoi magasságokban énekelni? Ahol kihasználják azt, aki hátrányos helyzetű? Ahol ki tudja mi megy még a színfalak mögött? Mi ez? Én főleg izzadságszagot érzek, de azt nagyon. Erőltetett mosolyok, érdek-kritikák, fény, siker, csillogás.
 
Oké, hogy sok minden nincs itt rendben, oké, hogy még pesszimisták is vagyunk, de attól miért lennénk jobbak, ha a felszínen próbálunk változtatni és foggal-körömmel ragaszkodunk mindenhez, ami trend, amiről minden szól, aminek köze sincs az eredetiséghez? És ha ez nem megy - mert nem megy -, akkor miért vágunk hozzá jó arcot, miért konstatálják 8/9/10 ponttal és "slágernek" azt, ami szörnyű?
 
Legszívesebben fognám a magyar underground tehetséges zenész fenegyerekeit, akik megjárták a lépcsőfokokat a garázstól a hírnévig (vagy akár csak egy hűséges és lelkes közönségig), akik Budapest romkocsmáiban tolják az észt és énekelnek/dídzséznek/rappelnek le sokakat, akiket itt celebeknek hívunk, akik nem félnek őszintén kimondani a véleményüket sem a számaikban, sem a zsűri székeiből, mert nem érdekük a nyalizás, akik tisztán látják a dolgokat és nem akarnak egy hazug képet festeni semmiről, senkiről és főleg nem az országról - és őket nyomnám be mindenféle műsorba. Mert vannak itt ám kimagasló tehetségek, vannak olyanok, akik példaértékűek, vannak őszinte, tisztességes emberek a zeneiparban, vannak zseniális dalok, zseniális mondanivalóval. Olyan frissítő lenne hagyni az amerikai kliséket, hagyni az érdekből mondott kritikákat, a seggnyalást, az erőlködést, a wannabe hipszterkedést és csak előállni azzal, amiben van valami érték. Nem biztos, hogy minden mindenkinek tetszene, nyilván különböző ízléssel rendelkezünk, de haver, könyörgöm legyen már valami a képernyőn, ami megüt valamilyen mércét, ami miatt nem szégyenkezek, amiben van valami eredeti, valami őszinte, valami jó. Jó lenne.

(Tudom, nem szép dolog általánosítani, meg hát ki vagyok én, hogy megmondóember legyek, de ezt most így le kellett írnom.)

Persze minden fentebb említett mellé hozzáfűzném, hogy tisztelet a kivételnek. Tiszteletreméltó eredetinek és őszintének maradni egy ilyen gusztustalanul felszínes, megrendezett, klisékkel teli közegben.
 
 
(Ja hogy ebből mi az inspiráció? Nem tudom. Talán az, hogy ne vegyetek fel rózsaszín, cici-közötti-anyajegy-kidobós rucit, legyetek őszinték és önmagatok, ne drogozzatok és ne nézzetek tévét, hanem menjetek jóféle koncertekre.)

xxx Lídia

Hála-bödön

Van valami, amihez nagyon nem értünk, mi magyarok: a hálához. Mindig csak a problémáinkkal vagyunk elfoglalva, betegesen ragaszkodunk a sértettségeinkhez, a fájdalmainkhoz, a sebeinkhez, mert hát miért ne? Mindenkinek tudnia kell, milyen rossz nekünk, éljen az önsajnálat, végre ránk figyelnek! Persze aztán meg csodálkozunk, hogy depresszióba esünk. Mégis mit vártunk? Ha ragaszkodunk a rossz emlékeinkhez, nyilván a hozzájuk kötődő érzések fogják eluralni a gondolatainkat, majd a hozzáállásunkat, a cselekedeteinket, végül az egész életünket. Aztán persze keressük a bűnbakot, pedig a döntés a miénk: mire nézünk, mit hagyunk, hogy befolyásoljon? A rossz vagy a jó dolgokat? Mikre akarunk emlékezni, melyik emlékekhez ragaszkodunk?

Én is ilyen vagyok, előszeretettel hagyom, hogy a rossz emlékeim a hatásukba kerítsenek újra és újra. Úgyhogy döntöttem: követem azoknak a pozitív példáját, akik a jó emlékeket akarják megőrizni, a jó emlékekre figyelnek. Hála-bödönt készítettem erre az évre. Minden jót felírogatok kis cetlikre, amik eszembe jutnak, a "Jót nevettem öcskössel délután"-tól addig, hogy "Kiadós barátnős-kávézós beszélgetés". Rövid kis pillanatok, szép délutánok, egy-egy gondolat - minden, amiért hálás vagyok, amire emlékezni akarok később.

„Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” (Róm 12,21) Ez az ige azt hiszem itt is érvényes. Emlékezzünk arra, amire érdemes és adjunk hálát mindenért. Egy idő után máshogy fogsz gondolkodni, más lesz a hozzáállásod, megváltozik az életed. Pusztán attól, hogy hálát adsz, hogy a jó emlékekre figyelsz.

 
"A hála lehetetlenné teszi a boldogtalanságot. Ez az egyik legfontosabb titok, amit meg kell tanulnod."

Osho

 

 

 

xxx Lídia

 

 

A szavak ereje

Hatalmas erő van a kimondott szavaidban. Építhetsz, rombolhatsz. Megalázhatsz, felemelhetsz. Bátoríthatsz, depresszióba lökhetsz. Létrehozhatsz, megsemmisíthetsz. Életeket formálsz át vele, hatással vagy másokra, nyomot hagysz. Lehet, hogy valaki a szavaid hatására fog bele az álmai megvalósításába, lehet, hogy valaki a szavaid hatására mond le a céljairól. Lehet, hogy valaki a te bátorításodra kezd hinni magában, lehet, hogy valaki a te alázásod következtében kezdi el vagdosni magát. Felelősséggel tartozol a szavaidért. Felelősséggel tartozol a szavaid következményéért. Megmutathatod az életet, a halálba taszíthatsz. Mosolyt csalhatsz arcokra, könnyeket a szemekbe. Börtönbe zárhatsz vagy szabaddá tehetsz. Minden kimondott szóval történelmet írsz. Adsz. Elveszel. Felüdítesz. Elkeserítesz. Ölsz. A kimondott szó lehet fegyver, lehet gyógyír, lehet mentőöv, lehet csapda, lehet emésztő tűz, lehet frissítő víz. A kimondott szó elvégzi a dolgát, nem tudod visszavonni. Súlya, ereje, hatása van, életeket változtatsz meg.

Te döntesz: áldás vagy átok leszel?

xxx Lídia