A Dal - Igazi Hungarikum!

Itt ülök a tévé előtt és nem jutok szóhoz. Éppenhogy sikerült feldolgozni Csiszár Jenő állára csúszott hipszter bajuszt, a zsűri felhozatalt és Novodomszky Éva rózsaszín ruháját, máris érkeztek a felolvasott bemutatkozó szövegek, az ismeretlen wannabe celebek, a vibráló hátterek, a megmagyarázhatatlan ruhák, az internesönel popslágereket imitáló dalok... Jó pár szám alatt az jutott eszembe, hogy biztos ilyen hatása lehet az extasynak - káosz, indokolatlan fények, indokolatlan hangok, indokolatlan arcok. De ezek közül egyik sem az, amiről most írni támadt kedvem, hiszen tulajdonképpen még vicces is tud lenni, na meg úgyis édesmindegy ki jut tovább, hiszen minket minden ország utál. Vannak itt nagyobb bajok is.
 
Komolyan egy olyan országban élünk, ahol a popszakmai kapcsolatok fontosabbak, mint az őszinte kritikák? Ahol nem mondanak negatívumokat, mert akkor sértődés van? Ahol a képernyőn próbálják fenntartani a látszatot, hogy itt minden rendben, hogy mindenki tehetséges, hogy zeneileg felérünk a világszínvonalhoz? Ahol próbálunk beállni a sorba, próbálunk minél inkább hasonlítani mindenhez, ami menő, ami amerikai? Ahol megfojtják a képernyőn az eredetiséget? Ahol ahelyett, hogy valami értéket, valami saját értéket próbálnánk kivinni a világ elé, inkább próbáljuk bebizonyítani, hogy nekünk is megy a dábsztepp, hogy nekünk is van hipszter szemüvegünk, hogy mi is tudunk coelhoi magasságokban énekelni? Ahol kihasználják azt, aki hátrányos helyzetű? Ahol ki tudja mi megy még a színfalak mögött? Mi ez? Én főleg izzadságszagot érzek, de azt nagyon. Erőltetett mosolyok, érdek-kritikák, fény, siker, csillogás.
 
Oké, hogy sok minden nincs itt rendben, oké, hogy még pesszimisták is vagyunk, de attól miért lennénk jobbak, ha a felszínen próbálunk változtatni és foggal-körömmel ragaszkodunk mindenhez, ami trend, amiről minden szól, aminek köze sincs az eredetiséghez? És ha ez nem megy - mert nem megy -, akkor miért vágunk hozzá jó arcot, miért konstatálják 8/9/10 ponttal és "slágernek" azt, ami szörnyű?
 
Legszívesebben fognám a magyar underground tehetséges zenész fenegyerekeit, akik megjárták a lépcsőfokokat a garázstól a hírnévig (vagy akár csak egy hűséges és lelkes közönségig), akik Budapest romkocsmáiban tolják az észt és énekelnek/dídzséznek/rappelnek le sokakat, akiket itt celebeknek hívunk, akik nem félnek őszintén kimondani a véleményüket sem a számaikban, sem a zsűri székeiből, mert nem érdekük a nyalizás, akik tisztán látják a dolgokat és nem akarnak egy hazug képet festeni semmiről, senkiről és főleg nem az országról - és őket nyomnám be mindenféle műsorba. Mert vannak itt ám kimagasló tehetségek, vannak olyanok, akik példaértékűek, vannak őszinte, tisztességes emberek a zeneiparban, vannak zseniális dalok, zseniális mondanivalóval. Olyan frissítő lenne hagyni az amerikai kliséket, hagyni az érdekből mondott kritikákat, a seggnyalást, az erőlködést, a wannabe hipszterkedést és csak előállni azzal, amiben van valami érték. Nem biztos, hogy minden mindenkinek tetszene, nyilván különböző ízléssel rendelkezünk, de haver, könyörgöm legyen már valami a képernyőn, ami megüt valamilyen mércét, ami miatt nem szégyenkezek, amiben van valami eredeti, valami őszinte, valami jó. Jó lenne.

(Tudom, nem szép dolog általánosítani, meg hát ki vagyok én, hogy megmondóember legyek, de ezt most így le kellett írnom.)

Persze minden fentebb említett mellé hozzáfűzném, hogy tisztelet a kivételnek. Tiszteletreméltó eredetinek és őszintének maradni egy ilyen gusztustalanul felszínes, megrendezett, klisékkel teli közegben.
 
 
(Ja hogy ebből mi az inspiráció? Nem tudom. Talán az, hogy ne vegyetek fel rózsaszín, cici-közötti-anyajegy-kidobós rucit, legyetek őszinték és önmagatok, ne drogozzatok és ne nézzetek tévét, hanem menjetek jóféle koncertekre.)

xxx Lídia