5 éve

2008.2.11.

Ezen a napon megváltozott az életem. Döntöttem. Nem láttam más értelmét az életnek, a kérdéseimre válaszokat kaptam. Nem, nem volt semmi nagy lelki válság, nem voltam bajban, nem támasz kellett, nem volt sírás, nem volt semmi tűzijáték. Csak egy egyszerű, józan döntés a szobámban ülve, egy rövid kis ima. De tudtam, hogy onnantól fogva gyökeresen meg fog változni az életem. Célja lesz. Értelme.

Változni kezdtem. Kezdtek leomlani a falak, amiket az évek során jó magasra építettem, főleg a családom és saját magam közé. Egyik napról a másikra teljesen leszoktam az állandó (!) káromkodásról. Megtanultam, hogy a barátaim sosem fogják betölteni azt az űrt a szívemben, amit világi dolgok nem tudnak. Azt az űrt, amit szinte minden este éreztem előtte. Azt az űrt, amitől álomba sírtam magam sok-sok éven át, nem értve, hogy hiszen én imádok élni, népszerű vagyok, okos, mindenem megvan és mégis hiányzik valami, mégis kegyetlenül vágyok valamire. Azóta sem éreztem ezt az űrt, azóta sosem zokogtam a zuhany alatt kegyetlenül, fájdalmasan vágyódva valami ismeretlenre, valami másra, ami betölti ezt. Nem, akkor sem, amikor olyan távol kerültem Istentől, hogy bárki azt gondolta volna, hogy nincs visszaút. Attól a naptól kezdve teljes voltam. Kapcsolatba kerültem azzal, aki teremtett, azzal, aki alkotott és akinek terve van velem.

Azóta is csodákat élek át, azóta is változok. Meghallgatott imák, meggyógyított életek, sok-sok megbocsátás, jó döntések, eszméletlen lehetőségek, csodálatos emberek, rengeteg tanulság, új tapasztalatok, kalandok minden nap, megszámlálhatatlan hálás pillanat vesz körül évek óta. Persze volt, hogy fel akartam adni, visszafordulni, felejteni, eldobni mindent magamtól. Milliószor választottam a rossz utat, milliószor hagytam, hogy a régi énem felülkerekedjen és menjek a világ "értékei" után. Milliószor estem bele a hibába, hogy másoknak akartam megfelelni, milliószor hitettem el magammal, hogy boldogabb leszek, ha kompromisszumokat kötök a világgal. Milliószor estem el, milliószor fordítottam hátat Istennek - de ő sosem hagyott magamra. Soha nem adta fel. Soha, egy pillanatra sem. Akármit tettem, akárhol voltam, akármit mondtam, akármit gondoltam, Ő ugyanúgy szeretett, ugyanúgy várt vissza. Akárhányszor elestem, ott volt. Akárhányszor felkeltem, ő fogta a kezeimet. Sőt, minden egyes hibámat áldássá formálja. Azt is nehéz felfogni, hogy már évezredek óta megbocsátott mindenért és kifizette helyettem az árát a bűneimnek, de hogy még helyre is hozza a hibáimat, hogy még a javamra is fordítson mindent, amit elcsesztem? Hozzá kellene szoknom, de nem tudok, állandóan ledöbbenek ezen a hihetetlen kegyelmen...

Akármi is van mögöttem, még ha az elmúlt 5 év nagy részében nem is voltam példa, még ha az utam nagy részét a szélesen tettem meg, a világban, még ha nem hívők között is züllöttnek számítottam, sőt, még ha a jövőben is sokszor így lesz, még ha sokszor el fogom még követni ugyanazokat a hibákat, akkor is biztos vagyok abban, hogy Istennek terve van velem. Hogy van egy elhívásom. És mégis mi? Az, hogy bátorítsak. Hogy inspiráljak. Hogy megváltoztassam a világot a szavaim által, a tapasztalataim által, az által, amiket kaptam. Legyen az tehetség, személyiség, egy egyszerű ötlet, múlt, jelen, jövő, tapasztalatok, bármi. Mindenem, amim van, azt másoknak akarom adni, mert nekem már nincs rájuk szükségem - biztos helyem van a mennyben. Nincs mit veszítenem. Be akarom tölteni az elhívásomat, meg akarom változtatni a világot. És meg is fogom.

Csatlakozol?